Playback vagy nem playback… Ez itt a kérdés!
Kezdjük az elején – tátsuk a szánkat!
Nem kérdés, az igazán profi zenei előadások (zenekar és énekes tekintetében is) akkor bírnak maximális értékkel, ha „valóban” jelen vannak – nem csak műtermék a produkció –, a művészek megdolgoznak a tapsért, a tiszteletdíjért. Valódi dob, valódi gitár, valódi vokál, basszus dübörög, szépen dagadnak az énekes nyaki vénái, és lelátni a gyomráig, hiszen nem kell nagyfejű mikrofon eltakarni az esetleges szinkron-bakikat…
Gitáros énekesként a mesezenekar mellett más rock és rock’n’roll zenekarokban is játszok. Számomra alap az élőzene. A mesezenkar megalapításakor is ez volt az egyik célunk: az élő hangszeres muzsika megszerettetése a legkissebbekkel.
Hála a Teremtőnek a tátogó „énekeseket” egyre több művelődésszervező, kulturális rendezvényszervező rekeszti ki a parádékról. A profi zenekarok zöme is elutasítja az színlelt koncertet, sőt, egyes művészek, például Póka Egon kampányt is indított. Érthető. Mondjam: ocsú és a búza?
A hakni, mint félrevezetés, kezd kimenni a divatból – szerencsére.
Persze vannak más nézőpontok is…
Némileg elfogadottabb a fél-blayback, ahol a zenei háttér „késztermék”, felvételről szól, de maga a dalolás élő. Ez érthető, hiszen gyakran gazdasági okok állnak a háttérben: egyszerűen nem áll rendelkezésre olyan bő anyagi forrás, melyből a vigasság „gazdasszonya”, házigazdája egy egész stábot, zenekart tokkal-vonóval, technikai háttérrel meg tudna fizetni.
De ki kezdte az egészet?
A playback, vagyis „visszajátszás” (angol nyelvterületen lip sync, azaz „zenére tátogás”) születése leginkább az 1960-as évek Amerikájához köthető. Az egyre profibb hangtechnika, hangrögzítés lehetővé tette, hogy a híres zenészek, zenekarok mindig a maximumot nyújtsák hangzás terén, illetve ne kényszerüljenek koncertkörútjaik megszakítására, előadások kihagyására például azért, mert az énekes megbetegedett – „elment” a hangja.
Az 1980-as évektől egyre fontosabbá vált a látvány, a koncertek központi eleme lett a vizuális show – színpadkép, jelmezek, tánc. Sok énekes már csak imitálta az éneklést, cserébe viszont a nézők a zenei élményen kívül (hiszen az előre felvett dallamokba hiba sem csúszhat) egész színházi előadást kaphattak – „minden tökéletes”!
Valóban… Túl szép, hogy igaz legyen.
De miért csak mímelik az éneklést?
Aki ropta már úgy, hogy közben nótázott, biztosan tapasztalta: nehéz szuflával bírni. Ezt illesszük rá egy órás koncertre, ahol a fellépő táncol is… Egyszerre dalolni és táncolni hihetetlen tüdőkapacitást, fizikai állóképességet igényel: nem sok művész van, aki erre képes, képes volt. Bizony, az élet nem áll meg zenei előadás után, majd az énekpróbát követően sem, hiszen vár még az edzőterem…
Van olyan playback-ág, számomra teljes mértékben elfogadhatatlan.
Milli Vanilli. Megvan? Nincs? Az 1980-as évek végén iszonyú nagy botrány kerekedett abból, hogy két jóképű énekes a Grammy-ig tátogta magát úgy, hogy hang-dublőrrel készült az összes albumuk…
Térjünk vissza a hazai rendezvényszervezés vizeire
Közösségi rendezvények (falunapok, szüreti napok, vásárok), gyermekrendezvények, művelődési házak kulturális eseményeinek gyakran kiemelt programja a koncert, kulcsponti szereplői az énekesek.
Az előadóművészek is pénzből élnek. Minél híresebb a fellépő, minél színvonalasabb a show, annál többe kerül. Ez sajnos nem jelent mindig valóban értékes produkciót, igényes zenei előadást, hiszen híres (hírhedt…) nevekre gyakran nagyon kíváncsiak az emberek – akkor is, ha a szereplő híján van elvárható minimális zenei alaptudásnak.
Kulturális szervezőként ismernünk kell azokat az embereket, akiknek a rendezvényt szervezzük. Alkalmazkodni kell a közösség igényeihez – nem könnyű, hiszen a település egyik része az operettért van oda, sokan a népzenét kedvelik, van, aki a divatosabb zenei műfajt hajlandó csak hallgatni.
Rendezvényszervezőként kompromisszumot kell kötni. A rendelkezésre álló anyagi forrásokat figyelembe véve érdemes azt művészt választani, aki „megéri a pénzét”, azaz a lehető legnívósabb szolgáltatást nyújtja, és nagyérdeműnek is tetszik.
Nem mindenhol adottak a feltételek kiépíteni a szükséges hangtechnikai rendszert, és egy komplett zenekar sem tuti, hogy elfér egy kisszínpad talpalatnyi helyén. Aki szereti a közönségét, megtiszteli azzal, hogy bár a zene „szalagról” megy, ő szívét-lelkét beleadva énekel. És ha így, akkor még pár hamis hang is belefér – a publikum érzi, ha szeretik, és meg is hálálja.
Van azonban egy közönségréteg, akiknél kiemelten fontos, mit teszünk le arra a képletes asztalra, hiszen előadóművészként, rendezvényszervezőként talán itt a legnagyobb a felelősségünk. Ők a gyerekek. Számukra mindenképpen legyen valóság a dal!
Hadd fejezzem be bábos barátom egyik szívből jövő, plasztikus kritikai megnyilvánulásával: „Tátogott, mint ponty a vödörben, de úgy ugrált, mint Erzsike kölyök vizslája ökörsütéskor.”
Szerző: Timár Krisztián, zenekarvezető
